A természetes szénsavval dúsított forrásvizek mindig is keresett hűsítőnek számítottak: az oldott gáz pezsgése, a kellemes bizsergés, a keletkező szénsav által okozott savanykás íz és az oldott ásványi sók aromája mind hozzájárultak a sikerhez. Amikor a XVIII. században a kémia fejlődése és konkrétan a gázokkal kapcsolatos kutatások nyomán sikerült felfedezni a később szén-dioxidként azonosított gázt, hamarosan kiderült, hogy ez az a delikvens, mely a pezsgő forrásvizek ízéért is felelős. A szódagyártás veteránja Joseph Priestley (1733-1804) volt, aki számos versenytársával (Scheele, Lavoisier) együtt vindikálhatta magának az oxigén és vele együtt az égés (azaz az oxidáció) titkának felfedezését.

Priestley egy sörfőző üst fölé függesztett fel egy vízzel teli edényt - az erjedés közben keletkező szén-dioxid gáz, amit Priestley még fixált levegőnek hívott, oldódott a vízben, és kellemesen megsavanyította. A keletkezett üdítőt, vagyis az igen híg szódát a jeles angol tudós vendégeinek kínálgatta, s egy tudományos dolgozatban is megörökítette. A szódagyártás technológiája jó időn keresztül az általa is leírt metóduson alapult: krétára (egy bizonyos mészkőfajtára) kénsavat öntött, s az így keletkező szén-dioxidot vezette vízbe. Az ilyen eljárásnál eleve fontos az óhatatlanul az oldatba kerülő kénsav semlegesítése, amire szódát (nátrium-karbonát) vagy szódabikarbónát használtak: ez máris érthetővé teszi a szódavíz elnevezést. A szóda nálunk többek között sziksó néven volt ismert - ebből meg a szikvíz következik. Emellett meg kell említenünk, hogy a világ számos országában manapság is adagolnak szódát vagy szódabikarbónát a szódavízbe, hogy így csökkentsék a savasságát.

Priestley számos utóda próbálkozott szódavízgyártással. Közülük többet is az a meggyőződés hajtott, hogy az így keletkező pezsgő folyadék gyógyhatású - de legalábbis jóval egészségesebb, mint az akkortájt fogyasztott, a civilizáció áldásai által megfertőzött felszínközeli vizek. Így tett a svéd Torbern Bergman már 1771-ben, s egy-két évtizeddel később a svájci Johann Jacob Schweppe: az ő neve alighanem sokunk fülében cseng ismerősen, s ez bizony jól mutatja, hogy a szódaipari invenciók terén akadtak még a mieinknél is sikeresebb versenyzők (a Schweppes céget 1783-ban alapította Genfben). De azért a mi szívünknek mégiscsak Jedlik Ányos neve a kedvesebb: szemléljük bármily gyanakodva ítéleteinket, mégsem kell azt hinnünk, hogy minket e tekintetben pusztán az elfogultság vezetne. Megnyugodhatunk: a 19. század jeles paptanára, kísérletezője és polihisztor felfedezője manapság is állandó szereplő a kuriózumokban is utazó tudománytörténeti cikkekben.

Jedlik az 1820-as években kezdett foglalkozni a szódagyártással. Úgy sejtjük, hogy Jedlik (aki a termékét egyszerre nevezte szódavíznek, nátrium-magnéziumos víznek, Eger-, Püllna- és Selters-víznek - utóbbiból származik az angol seltzer water kifejezés!) kénsavas trükkje, vagyis a mészkő savazásával termelt szén-dioxid ezért nem volt egy kifejezetten forradalmi újítás. A korszakalkotó ötlet inkább abban rejlett, hogy a keletkező gázt viszonylag nagy nyomással préselje a vízbe - ekkor ugyanis jóval nagyobb mennyiség oldódik fel, mint a normál atmoszferikus nyomáson. Jedlik ugyanúgy szóda, illetve hamuzsír vizes oldatán vezette át a keletkező szén-dioxidot, hogy megtisztítsa a maradék kénsavtól, majd az egytartálynyi, kézzel mozgatott vízbe juttassa - de ma már csak sejteni véljük, hogy pontosan milyen eljárással préselte bele (úgy tűnik, neki is megvoltak a maga titkai). A tudománytörténeti hiedelem neki tulajdonítja ezenfelül a szén-dioxid szódavízben tartását szolgáló szifonfej feltalálását is - valószínűbb azonban, hogy ez az újítás is több helyen bukkant fel nagyjából egy időben.

Kolera ellen

Jedlik kortársai rendre valamiféle szivattyút használtak arra, hogy a szén-dioxidot nagy nyomással juttassák a vízbe, ő azonban más megoldást választott. A gázt rendkívül heves kémiai reakció révén állította elő, amit a reakció dinamikája hajtott a savanyítani kívánt vízbe. Ez a jelek szerint megfelelő koncentrációjú szódavíz előállítását tette lehetővé: a víz és a széndioxid reakciójából ilyenkor többé-kevésbé szénsav keletkezik. Lényeges volt a hőmérséklet is. A hidegebb víz ugyanis jóval nagyobb mennyiségű szén-dioxidot képes fizikailag és kémiailag is megkötni - magasabb hőmérsékleten a szénsav már hevesen bomlik. A keletkező gázt pedig nem csupán elnyelette, de a keletkezett szódavizet közvetlenül a ballon aljáról vezette el egy cső segítségével (a szódavizet rendre a túlnyomás hajtja ki!), vagyis nagyjából a később használatos szódásszifon elődjét teremtette meg. A technikatörténészek is eme újításait emelik ki - hiszen már a fentiek alapján is nyilvánvaló, hogy magát a szódavizet nem ő találta fel, olvasható a Magyar Narancs oldalán.

Maga is bízott az általa előállított szénsavas vizek (ezek között akadt sima szódavíz és sók adagolásával kinyert mesterséges ásványvíz) gyógyító hatásában: a hagyomány szerint az 1830-as évek akkoriban epekórságnak nevezett kolerajárványának idejében fertőzöttek állapotán próbált javítani szódavíz adagolásával. A szikvízről szóló írásokban vissza-visszatérő fordulat, hogy a fertőzött ivóvízzel terjedő kór bakteriális terjesztői, a kolera vibriók számára nem ideális a jó erős szóda 3-4 körüli pH-ja, amiben lehet is valami - azért megjegyezzük, hogy a fertőtlenítésnek akadnak ennél sokkal hatékonyabb metódusai, s már csak megelőzésként is elengedhetetlen, hogy a szódát eleve tiszta, egészséges vízből készítsük.

A jedliki módszer, a szén-dioxidnak a szódavízgyártó üzemben történő vegyi előállítása addig lehetett népszerű, amíg meg nem jelentek a sűrített gázt tartalmazó acélpalackok - ezt követően, mondhatni, bagatell dologgá vált a szódavíz előállítása, s ez tökéletesen érthetővé teszi a buborékos levek káprázatos XX. századi karrierjét, amihez persze a házilagos szódagyártás sikere is hozzájárult.