Nem csak Magyarországon és nem csak Puzsér Róbert támadja a reklámokat. Nagy-Britanniában Helen Goodman, a jelenleg ellenzékben lévő Labour, azaz Munkáspárt illetékes, kultúráért felelős úgynevezett „árnyékminisztere” tette részben a reklámokat felelőssé a 2011-es londoni zavargásokért, amikor fosztogatók kutattak drága márkák után a városban. Szerinte pártja is hibát követett el, amikor eltörölte a szerencsejáték-reklámok korlátozását. A WPP globális kommunikációs holding vezetője, Sir Martin Sorrell ennek kapcsán írt egy alapos választ, amelyben kifejti, hogy miért tartja hibásnak Goodman érveit.

Sorrell ezt írja:

„A reklámot okolják a társadalmi visszásságok sokaságáért. Hogy túlfogyasztásra ösztönöz, hogy egészségtelen életre ösztönöz, hogy környezetkárosító, hogy boldogtalanná tesz, hogy rossz nekünk. De, mint minden túlzó általánosítás, ez is megbukik, ha tüzetesebben megvizsgáljuk.

Különbség van reklám, mint médium (pl: óriásplakát, újsághirdetés – A Szerk.) és reklám, mint tartalom (pl: reklámfilm, maga a hirdetés, mint képanyag – A Szerk.) között, ahogyan különbség van tévé és tévéműsor, telefon és telefonhívás, az internet és a weboldalak között.

Arról beszélhetünk, hogy egyes reklámanyagoknak negatív lehet a hatása, de az a kijelentés, hogy a reklámnak negatív a hatása van (vagy épp ellenkezőleg, hogy pozitív), az eleve abszurd. A reklám nem egy homogén anyag, számtalan megnyilvánulása és következménye lehet.

Ez nem felelősséghárítás. Vannak létező eszközök az elfogadhatatlan reklámok elleni fellépéshez: egy erős és hatékony önszabályozási rendszer, amely mindig együttműködött a hatóságokkal; valamint hangos tiltakozás az egy egyre észrevehetőbb, informáltabb és elkötelezettebb közönség részéről; illetve szimplán csak megbukik egy márka, egy ügyfél vagy egy ügynökség, mert elfogadhatatlan reklámokat készít.

(...)

A reklámellenes lobbi szerint azok, akik marketingüzeneteket fogyasztanak – tehát a nagyközönség –, egy tanyasi haszonállat tulajdonságaival rendelkeznek, azaz hiszékenyek, gyenge akaratúak, képtelenek önálló döntéseket hozni, azaz nem többek átverhető balekok gyülekezeténél.

2011-ben a Public Interest Research Centre a WWF-fel közösen készített egy tanulmányt a reklám etikájáról, amelynek a végén halálos komolysággal arra a következtetésre jutottak, hogy minden óriásplakát magyarázó részébe bele kellene foglalni azt is, hogy „Ez a reklám olyan módon befolyásolhatja önt, amelynek nincs tudatában. Fogyasztási javak vásárlásával nem valószínű, hogy nőni fog a jólétérzete, az ezek vásárlásához felvett kölcsönök pedig szolgaságba dönthetik.”

A szerzők világnézete szerint tehát sürgősen figyelmeztetéseket kell elhelyeznünk mindenfajta nyilvános kommunikáció mellé! Minden egyes napilap fejlécére ki kellene írni: „Vigyázat! Ez az újság tartalmazhat önálló politikai elveket és célokat!”. Valamennyi film főcíme elé: „Ez a film erős érzelmeket válthat ki önből. De vigyázzon, ezek mesterségesen generáltak!” Az összes festmény alá: „Elképzelhető, hogy ez a műalkotás megpróbál önnek elmondani valamit.”

Mindezzel ellentétben én e téma kapcsán alapvetően inkább preferálom a nagy David Ogilvy véleményét, aki rendszeresen emlékeztette az ügynökségénél dolgozókat, hogy the consumer is not a moron, azaz a fogyasztó nem egy idóta.”

Sorrell véleményére elsőként a Tumblr-en akadtunk rá Kelvin506-nál, a címet is tőle csentük el, mert kifejezetten aktuálisnak tartjuk egy, a Kreatív Online-on az elmúlt hetekben végigfutó téma kapcsán. Puzsér Róbert ugyanis a Magyar Demokratának adott – de aztán visszavont – interjúban radikális véleményt fejtett ki a reklámról, melyre több szakmabeli – elsőként Sas István, majd Füleki Bettina – reagált, majd Puzsér viszontválasza után még több reakció is - itt és itt - érkezett a Kreatív Online-on.

Sorell gondolatait pedig ennél is bővebben kifejtve itt, teljes hosszában pedig a Linkedin-en olvashatja angolul. A címlapkép forrása is a Linkedin és Puzsér Róbert Facebook-oldala.