Miközben a nemzetközi luxusipari konglomerátumok a ruha-, parfüm- és ékszergyártásban, vagy éppen az autóiparban robbanásszerű növekedést produkálnak, Messieurs Arnault és Pinault pedig egymás után vásárolják fel a nagynevű cégeket, a hazai ipari márkák közül több is finanszírozási gondokkal küzd és a felszámolás szélére sodródott – ugyanakkor találunk üdítő kivételt itthon is.
A Figyelő riportja szerint a Hollóházi és a Zsolnay a túlélésért küzd. Hollóházán a márkanevet a kézi készítésű finomporcelánoknak tartják fenn, miközben az üzem kapacitását bérmunkákkal próbálják lekötni: az exportra készülő repülőgép-fedélzeti és kórházi edények mellett magyar prémiummárkákkal – pl. a Helia-D-vel és a Tokaj Kereskedőházzal – is együttműködnek. Ezzel együtt a zsugorodó piacon egyelőre nem tudnak nyereségesen működni. A Zsolnaynál is restrukturálás folyik, a cég és a márka az új tulajdonosok tőkeinjekciójára vár.
A porcelángyárak problémáját részben a zsugorodó piac okozza: a családok asztalára már 
elsősorban jóval alacsonyabb árú import tömegtermékek kerülnek, miközben a prémium- és luxusszegmensben is új igények és új versenytársak jelentek meg: a kissé „poros”, avíttas design nem feltétlenül illeszkedik a modern lakberendezési stílusokhoz, és a mindennapi használatban esetleg túl sérülékeny, a mikrohullámot és mosogatógépet nem tűrő termékek sem feltétlenül kompatibilisek a megváltozott étkezési szokásokkal, miközben az innovatívabb – külföldi – versenytársak lecsaphatnak ezekre a piaci lehetőségekre. A későn ébredők pedig ott is a gazdaságos üzemméret alá csúsztak és eltűnnek a piacról.
A pénzügyi gondok eszkalálódása közben innovációs tevékenységbe fogni már meglehetősen késő: a Hollóházi is mostanában próbálkozik a divattal lépést tartó új designokkal, új művészek alkalmazásával, valamint új termékkörökkel, pl. ékszerekkel. Csak remélni tudjuk, hogy nem túl későn fogtak ehhez hozzá.
A hagyomány és az innováció ötvözése biztosítja ugyanakkor a harmadik magyar porcelánmárka, a Herendi sikereit. A 19. században az arisztokrácia és az uralkodói udvarok porcelánjának számító Herendi forgalmának zöme ma a világ luxuspiaci központjaiban, pl. az arab világban, Japánban, Oroszországban bonyolódik. Az innováció nem csupán a termékköre terjed ki – szinte minden nap születik valami új termék a manufaktúra falai között –, de a kommunikációs mix is kortárs: a Facebook-oldal és a honlap intenzív és interaktív használata mellett a márka saját magazinja, a törzsvásárlókkal való kapcsolattartás és az eseményeken való megjelenések is az eszköztár részét képezik. Mindezek eredményeképp a Herendi a kézi készítésű luxusporcelánok európai piacán immár vezető pozíciót foglal el, a francia Comité Colbert luxusipari szövetség pedig négy európai (nem francia) tagja egyikeként fogadta be – a fényképészeti ikon Leica, a Moser üvegárugyár és a Mont Blanc fémjelezte társaságba. Ez a szervezet épp azokat az értékeket díjazza és támogatja, amelyeket a Herendi is képvisel: a hagyomány és a modernitás együttélését, a szaktudást és a kreativitást, a történelmet és az innovációt.
Részben a Herendihez köthető egy friss magyar luxusipari fejlesztés is: a Leonardo Da Vinci
által megalkotott, és napjainkban a Da Vinci-kód által közismertté tett, cryptex elnevezésű hengeres széfet számos vállalkozás gyártja a világon, de talán senki sem olyan nemes anyagokból és kivitelezéssel, mint a magyar Gordyus. Az asztali díszként, apró de fontos családi értékek generációról generációra öröklődő, nemes tárolójaként és védelmezőjeként is alkalmazható cryptexek immár Herendi porcelán elemekkel díszítve is megrendelhető – mellyel újabb szakma adódik a 14-hez, amelyek együttműködéséből három hónap alatt megszületik egy-egy ilyen kézműves termék.
A néhány sikeres, nemzetközileg is elismert magyar luxusmárka mellett remélhetőleg a Gordyushoz hasonló, feltörekvő kis kézműves márkák is öregbíteni fogják majd a magyar luxusipar hírnevét.
