Milyen az élelmiszeripar digitalizáltsága az uniós országok körében? Hol látszik az AI legnagyobb áttörési pontja a hazai élelmiszergyártásban?

Először is nagyon fontos tisztázni, hogy az élelmiszeripar rendkívül heterogén ágazat. Amikor azt mondjuk, hogy ez egy nemzetgazdasági ágazat, valójában nagyon sok, egymástól alapjaiban eltérő tevékenységről beszélünk. A KSH például 33 részterületre bontja az élelmiszeripart különböző tevékenységek szerint. Mi házon belül 10–12 nagyobb csoportra szoktuk osztani.

Válaszolva a kérdésre, van egy általános kép az élelmiszeriparról, hogy le van maradva. Energiahatékonyságban, élőmunka-hatékonyságban, termelékenységben valóban sokszor az uniós átlag alatt vagyunk – de ezek átlagok. A valóság ennél sokkal differenciáltabb.

Tudok mondani olyan ellenpéldát, ahol a digitalizáció és az AI olyan szinten van jelen, mintha autógyárban járnánk. Egyes baromfiipari üzemekben például másodpercre lebontva mérik, hogy hány csirke halad át az adott munkafázison. Precíz kontrollpontok, automatikus beavatkozások, szenzoralapú monitorozás, sőt bizonyos területeken már digitális ikermegoldások is megjelennek. És létezik a másik véglet is: ahol az „így csináltuk tegnap is”-mottó vezérli a gyártást.

Ágazati bontásban körvonalazódnak tendenciák? Egy OEM-szintű (Original Equipment Manufacturer, magyarul eredeti berendezésgyártó – a szerk.) élelmiszergyártó – maradva az autóipari logikánál – hatással van a beszállítói láncra, hogy az is digitalizáljon?

A kiskereskedelem nem vár el olyan típusú digitalizáltságot a gyártótól, mint például az autóiparban egy OEM a Tier 1 beszállítótól. A kiskereskedő alapvetően átadja a terméket a fogyasztónak – természetesen vannak kötelező nyomonkövetési előírások, de a rendszer logikája más. Az élelmiszeriparban a nyomon követés „must criteria”. Minden szereplőnek tudnia kell, honnan érkezett az alapanyag, és hová ment tovább a termék. Ez az úgynevezett „egy lépés előre, egy lépés hátra”-elv. Ez működik is – viszont nem feltétlenül digitálisan. Egy tejüzemben például beérkezik a nyers tejet szállító kamion, elvégzik az első gyors vizsgálatot – például antibiotikum-szermaradványra –, és az eredményt gyakran még mindig kinyomtatják, hozzátűzik a szállítmány papírjához, és így veszik be a tejet a gyárba. 

„Ha nincs folyamatosan újratermelődő profit, amiből fejleszteni lehet, akkor a modernizáció nem lesz organikus.”

A FÉSZ oldaláról nézve egyébként nem ágazati bontásban látható különbség, inkább a tulajdonosi szerkezet, a vállalatméret és a fejlettség között észlelhető korreláció. A tőkeerősebb cégek esetében általában olyan volumenű a termelés, hogy a beruházások hamarabb megtérülnek, és sokszor már elvárássá is válnak.
Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy az élelmiszeripari lánc szerkezete is eltér az autóipartól. Egy konzervgyár esetében valaki beszállítja a borsót, és itt nagyjából véget is ér a lánc. Sokkal laposabb, összenyomottabb struktúráról beszélünk, ahol ráadásul nagyon sok a mikrovállalat és a kkv. Egy 40–50 fős kisvállalatnál például nem feltétlenül releváns egy digitálisiker-beruházás. Más lépték, más megtérülési logika.

Ugyanakkor a digitalizáció legtöbbször hatékonyságot növel, folyamatokat egyszerűsít – mérettől függetlenül.

Szerintem az egyik legnagyobb feladvány most az, hogy minden vállalat a saját üzemméretéhez és lehetőségeihez mérten gondolkodjon. Mi az, ami valóban előreviszi? Mi az, ami megtérül? És mi az, ami már túl nagy ugrás lenne?

De ahhoz, hogy ezt valaki eldöntse, először ismernie kell az irányokat és a lehetőségeket, és főleg a megtérülési mutatókat. Legalább érzékenyítés szintjén szükség lenne arra, hogy mindenki lássa: milyen eszközök, milyen jógyakorlatok léteznek. Ezért örülök az Industry HUB platformnak és vállaltam el a Board-tagságot. Ha azok a megoldásszállítók, akik az autóiparban automatizálnak, prediktív karbantartást vezetnek be, megismerik az élelmiszeripari problémákat és sajátosságait, akkor létrejöhet egy közös nyelv.

Annyi tartalék még remélem van a gyártókban, hogy egy gyors megtérülésű projektre igent mondjanak. Ha egy beruházás rövid távon is mérhető hatékonyságjavulást hoz – energiafelhasználásban, selejtcsökkentésben, karbantartási költségekben –, akkor az már nem túlélési kényszer, hanem növekedési lehetőség.

Mely ország élelmiszer-láncolata hasonló Magyarországéhoz, és miben marad el egy magyar kisvállalat?

Gyakran hozzuk példaként Belgiumot, mert országméretben hasonló, de akár Ausztria is jó összevetési alap. Mindkét ország szignifikánsan fejlettebb nálunk versenyképességi mutatókban. Ennek több oka van. Egyrészt a demokratikus berendezkedésük jóval hosszabb múltra tekint vissza, ami stabilabb gazdasági környezetet jelentett az elmúlt évtizedekben. Másrészt van egy 60–100 évre visszanyúló iparági hagyományuk, egy erős „heritage”-csomagjuk, amely párosul egy folyamatos jövedelmezőségi lehetőséggel. Ez teszi lehetővé, hogy rendszeresen beruházzanak, modernizáljanak, fejlesszenek, és ez az a pont, ahol a magyar élelmiszeripar strukturális hátrányban van. Ha nincs folyamatosan újratermelődő profit, amiből fejleszteni lehet, akkor a modernizáció nem lesz organikus.

A technológiai beruházások nyilván az energiahatékonyságra is hatnak. Az élelmiszeripar energiaintenzív ágazat: egyeurónyi hozzáadott érték előállításához Magyarországon jóval több energiát használunk fel, és egy munkavállalóra is alacsonyabb hozzáadott érték jut, mint az uniós átlagban. A fenntarthatósági és energetikai fejlesztések terén milyen fókuszpontok látszanak?

Az elmúlt időszakban két jelentős pályázati konstrukció nyílt meg az élelmiszeripari gyártók számára technológiafejlesztésre: az egyik kifejezetten eszközbeszerzésre, mintegy 50 milliárd forintos keretösszeggel, a másik komplex projektekre, 200 milliárdos kerettel. Utóbbira közel 700 milliárd forintnyi igény érkezett be. Ez önmagában mutatja, mekkora a túljelentkezés és a fejlesztési igény. Ráadásul most az eddigi gyakorlattól eltérően nagyvállalatok is pályázhattak, tehát látható, hogy nemcsak a kisebb szereplők, hanem az egész ágazat rászorul a modernizációra. Ugyanakkor az ilyen fejlesztések energiahatékonyságban is érdemi előrelépést hoznak. Az új technológiák jellemzően lényegesen takarékosabbak, mint a 15–20 évvel ezelőtti gépek, amelyekből még mindig sok működik a hazai üzemekben.

Az élelmiszeripar valóban energiaintenzív. Ráadásul erősen szezonális ágazatról van szó. Míg egy autógyár viszonylag egyenletes termelési és energiafelhasználási profillal dolgozik, addig például a kukorica gyorsfagyasztása akkor történik, amikor a kukorica beérik – ilyenkor rövid idő alatt jelentkezik extrém energiaigény. A technológiai fejlesztéssel járó energiaoptimalizálás tehát az első lépés. Az új gépek ugyanakkor nemcsak energiatakarékosabbak, hanem adatvezéreltebb működést is lehetővé tesznek. Könnyebb adott esetben szenzoradatokat gyűjteni, folyamatokat optimalizálni, AI-alapú megoldásokat bevezetni.

Az élelmiszeriparban a minőségbiztosítás és az élelmiszer-biztonság kritikus terület. Melyek ennek a fő kihívásai az ágazatban?

Az élelmiszeriparban a minőség nem egyenlő az élelmiszer-biztonsággal. Ami a fogyasztóhoz eljut, az biztonságos – ez alapkövetelmény. Az élelmiszer-biztonság tipikusan folyamatokra és emberi tudásra épül. Kellenek olyan szakemberek, akik megfelelő képzést kaptak, értik a szabályozást, és képesek működtetni a rendszereket. A minőségbiztosítás viszont már egy összetettebb kérdés, és számos dimenziója van. Az én értelmezésemben szorosan összefügg a hatékonyság kérdésével. Vegyünk egy példát: betöltünk többmázsányi alapanyagot – élelmiszereket – a keverőbe, amikből terméket fogunk készíteni. A kérdés nemcsak az, hogy biztonságos-e a termék – ez alap –, hanem az is, hogy a végén az állag, a krémesség vagy roppanóság, az ízprofil mennyire konzisztens. Tudjuk-e pontosan tartani azt a hőmérsékletet és érlelési, főzési, hőkezelési időt, ami a recept szerint optimális? Ehhez már egy modernebb termelési struktúra és okosrendszer kell, amely pontosan vezérli, mikor kapcsoljon be a kemence, milyen lépcsőkben fűtsön fel, mikor induljon a termék a gyártósoron, hogy az eredmény egyenletes minőség legyen – a lehető legoptimálisabb energiafelhasználással. Itt kapcsolódik össze igazán a minőség és a hatékonyság kérdése. Természetesen létezik a fogyasztó által észlelt minőség kérdése – ez piaci kérdés is. De az is minőségi dimenzió, hogy egy termék előállításához mennyi energiát használunk fel, mennyi selejt keletkezik, mennyire tudjuk tartani a recept paramétereit.

A korszerűbb technológiák korszerűbb tudást igényelnek. Hogyan változik az élelmiszeripari munkaerőprofil? Vannak-e ágazatspecifikus HR-problémák?

Szeretnénk, ha lenne romantikája az élelmiszeriparnak – de sajnos manapság nincsen. Egy iPhone összeszerelése vagy egy autógyárban végzett munka vonzóbbnak tűnik, mint bemenni egy élelmiszerüzembe, sokszor hideg, nyirkos környezetben dolgozni. Extrém egyszerűsítéssel, disznókat alkatrészeire bontani nem hangzik olyan jól, mint Mercedeseket összeszerelni. Ez egy valós probléma.

A kérdés az, hogy rendelkezésre áll-e az a tudásszint, amely az automatizált rendszereket működtetni és fejleszteni tudja, és az élelmiszeripari logikát és előírásokat is ismeri, követi.

A munkaerőigénynél fontos, hogy az élelmiszeripar élő anyaggal dolgozik. Biológiai folyamatokat kell érteni, higiéniai és élelmiszer-biztonsági alapokat ismerni. Ugyanakkor ma már technológiai tudás is kell, és ez kettős kompetenciát igényel: valaki értse a termék természetét, de közben tudja üzemeltetni és optimalizálni a modern gépeket is. Az a technikus, aki érti, hogyan kell kenyeret sütni – tehát érti a folyamatot –, és közben képes egy korszerű, szenzorokkal felszerelt kemencét is kezelni, egyre inkább hiánycikk. Rontja a helyzetet, hogy a fizetések sok esetben nem versenyképesek más iparágakhoz képest. Ideális esetben az élelmiszeripari folyamatok jelentős része jól automatizálható. A kérdés az, hogy rendelkezésre áll-e az a tudásszint, amely az automatizált rendszereket működtetni és fejleszteni tudja, és az élelmiszeripari logikát és előírásokat is ismeri, követi.

A 2026 elején induló Industry HUB – A Magyar Ipari Vezetők Klub Board-tagja. Miért tartja stratégiailag fontosnak egy iparágakon átívelő platform működését? Az élelmiszeripar számára milyen konkrét előnyt jelenthet, ha más ágazatok vezetőivel közösen értelmezi a digitalizáció, energetika vagy HR kihívásait?

Az Industry HUB-ban én azt látom igazán izgalmasnak, hogy létrejöhet egy valódi párbeszéd a megoldásszállítók és az élelmiszeripari szereplők között. A solution providerek – akik az autóiparban vagy a gépiparban működnek – nem feltétlenül értik az élelmiszeripar speciális kihívásait: az élő alapanyagokat, a szezonális termelést, a szűk jövedelmezőségi teret. Az élelmiszeripari gyártók pedig nem mindig látják át, milyen technológiai eszköztár áll rendelkezésre más ágazatokban. Egy cross-industry platform pontosan ezt a távolságot tudja csökkenteni. Ha mi jobban megismerjük a megoldásszállítók „étlapját”, ők pedig jobban megértik a mi valós problémáinkat, akkor kialakulhat egy közös nyelv, egy érdemi párbeszéd, amely segíthet abban, hogy ez a heterogén ágazat behozza azt az évtizedes lemaradást, amellyel jelenleg küzd.

Forrás: Gyártástrend, technológiai magazin, XIX. évfolyam 2-3. szám 

A teljes cikk a Store Insider 2026. áprilisi digitális számában olvasható.