A hazai élelmiszer-gazdaság a rendszerváltozás előtt a volt keleti blokkban modellértékűnek számított a nyugati elemzők között is. A rendszerváltozás után a kivételezett helyzet aztán egyik napról a másikra szűnt meg. Hogyan zajlott harminc évvel ezelőtt a kiskereskedelem és az élelmiszeripar nem zökkenőmentes privatizációja? Melyek voltak a főbb csomópontok és miért nem jött létre egy centralizált magyar lánc? Raskó György a Földművelésügyi Minisztérium (FM) privatizációs és vállalkozásfejlesztési főosztályvezetőjeként, majd államtitkárként és az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatótanácsának tagjaként ráhatással is volt a folyamatokra. A közgazdásszal és élelmiszeripari szakemberrel a jelen zord piaci viszonyairól is beszélgettünk. Múltidéző interjú.

Az Élelmiszeripar privatizációja Magyarországon című, 1999-ben megjelent könyvében részletesen beszámol arról, hogy a rendszerváltáskor és a politikai rendszerváltás után az egyik leginkább elhúzódó privatizációs folyamat a hazai kiskereskedelmi láncok, az élelmiszer-kereskedelem átalakítása volt. Ön rálátott az átmenetre államtitkárként, majd 1991 és 1994 között az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának a tagjaként. Mi volt a legproblémásabb ebben a folyamatban? 

A terület felelőse Schagrin Tamás volt az Ipari és Gazdasági Minisztériumban. Ő és én is amellett érveltünk, hogy nagy hálózatokat hozzunk létre, mert mint szakemberek pontosan tudtuk azt, hogy a kereskedelem hatalmas ütemben koncentrálódik, és a nagy hálózatoknak van esélye a komoly versenyre. A politika azonban ezt minden oldalról támadta és minden eszközzel decentralizálni akart.

A kádári rendszerben az állami láncok – vidéken például az ÁFÉSZ – voltak monopolhelyzetben, gyakorlatilag 60%-ban állami vállalatok uralták a piacot. A Füszért vagy a Csemege országos cégek voltak, az Éliker főleg vidéken volt jelen. A külföldiek kiszorítását az Antall-kormány és az ellenzék egyaránt támogatta. Az Élikert például a Julius Meinl és a Spar is meg akarta vásárolni. Mindkettőt kizárták a pályázatból, mivel úgy ítélték meg, hogy túl nagy cégek, és így a monopolpozíciójuk tovább erősödik. Valamilyen tőkeerős vállalatot mégis kellett találni, és így a Pick Szegedet majdhogynem rákényszerítették arra, hogy megvásárolja az Élikert. Három év múlva, mit tippel, kinek adta el a Pick a már privatizált élelmiszer-kereskedelmi részlegét? A Sparnak. Mindenhol ez történt. Naiv elgondolás volt, hogy decentralizáljuk a korábbi monopolhelyzetben lévő cégeket, szétbontjuk kisebb, 30-40 üzletes egységekre, és azt eladjuk magyar befektetőknek. Én amellett voltam, hogy csináljunk egy nagy országos láncot, amit fel kell tőkésíteni, ennek legyenek központi elosztói, ahogy Nyugaton vagy Amerika-szerte, de ezt lesöpörték.

Miért erőltette a politika a decentralizációt?

Nemcsak a politika, de az országos cégek menedzsmentjei is ellene feszültek ennek az elképzelésnek. Mivel a rendszerváltás előtt állami monopolhelyzetben lévő üzletek léteztek, a többi üzlettulajdonost bosszantotta, hogy a monopolhelyzetben lévő vállalatok visszaéltek ezzel a helyzettel. Emiatt azt is elvetették, hogy központi elosztóraktár létesüljön. Az új koncepció az volt, hogy mozaikszerűen legyenek elosztva boltok, és egymásnak legyenek a versenytársai. Ez egyébként Budapesten meg is valósult, de ez úgy lett volna hatékony, ha országosan történik meg. Pannonker, Mátrafüszért, Éliker, Balaton Füszért: ugyanakkor a decentralizált privatizáció során ezeket a vidéki cégeket egyben értékesítették.

Emellett a külföldi láncok ellen dolgozott az a lobbi, amely a magyar hálózatokban és kiskereskedelemben volt érdekelt. Már ekkor jelen volt a túlzottan protekcionista, nacionalista gondolkodás a kiskereskedelemben is. Végül is a Tescónak Győr-Moson Sopron megyében engedték meg, hogy a Global Holding privatizációjában részt vegyen, azt megvehette egy az egyben, és innen indult végül hódító útjára 1994-ben. A külföldi cégek egy idő után maguk építették fel a hálózatukat.  

A magyar élelmiszeripar sokáig a régió éllovasának számított a rendszerváltás utáni piacvesztés ellenére is. Manapság viszont sokszor kerül elő, hogy a hazai élelmiszer-gazdaság nem hatékony, és úgy tűnik, hogy a régiós versenyben is alulmarad. Vissza lehet vezetni ezt a folyamatot a rendszerváltásig?

A húsipar, a konzervipar, a baromfiipar a KGST udvari beszállítója volt, elsősorban a Szovjetunió, másodsorban az NDK voltak a fő felvevőpiacok. Ehhez a ’70-es, ’80-as években nagyon sok hitelt vettek fel az élelmiszeripari cégek. A baromfiipar, a húsipar és a konzervipar kapott világbanki hitelt, amiből nyugati technológiát tudott vásárolni. Óriási kapacitásai voltak, de nem belföldi ellátási céllal, a nyugati piacokra is szállított, néha meglepően nagy volumenben. Tehát az élelmiszeripar devizaszerző képessége kiemelkedő volt a szocialista nagyiparon belül. Évente másfél milliárd dollárt hozott, egyetlen más iparág sem tudott ilyen összeget produkálni. Ebből vett a magyar állam olyan berendezéseket – és fogyasztási cikkeket is –, amelyeket csak a konvertibilis piacról lehetett beszerezni. 

Sokszor hangzott el a vád, hogy „odadobtuk” a magyar élelmiszeripart és a szovjet utódállamok piacát a nyugati iparnak. Azok, akik ezt állítják, nincsenek tisztában azzal, hogy a fent felvázolt rendszer omlott össze egyik napról a másikra, amikor 1991-ben a KGST megszűnt. A Szovjetunió szétesett, az utódállamoknak csak rubeljük volt, ami gyakorlatilag nem ért semmit. Elment ötszázezer tonnányi zöldségkonzerv a Szovjetunióba, és ez egyik pillanatról a másikra eltűnt. Kínkeserves volt a dolog. 
Az állami élelmiszeripar vagyonvesztése 1989 és ’93 között 50-70 milliárd forintra (ez ma 300-400 milliárd forint) tehető. Olyan óriás cégek, mint a Kapuvár Hús, Pápai Hús, Szekszárdi Hús, egyik napról a másikra összeomlottak. Felvettek devizahitelt a technológiára, azt kiépítették, aztán pedig eltűnt a piac.   

Közben a kamatok a rendszerváltás után pillanatok alatt felmentek 5%-ról 30% fölé, olyan hiteltörlesztés volt, hogy azt a cégek képtelenek voltak kitermelni. Ezeknek az élelmiszeripari cégeknek a privatizációja sokszor kényszer volt, a csőd előtt sokszor oda kellett adnunk olyan befektetőknek, akik vállalták, hogy tőkeemelést hajtanak végre. A rendszerváltozáskor egy teljesen más koncepcióval épült hazai élelmiszeripar ott állt kivérezve.

Körülbelül hány cég privatizációjáról volt szó? 

A privatizációs programba egészen pontosan 138 élelmiszer-feldolgozó vállalat került. A versenytárgyalásokat sorra a külföldi befektetők nyerték, és félő volt, hogy a teljes élelemiszeripar külföldi tulajdonba kerül.

Mekkora volt a külföldi tőke aránya a magyar élelmiszer-feldolgozó iparban?   

A magyar élelmiszeripar egészében 1994 szeptemberében a külföldi tőke aránya 37% volt. Volt néhány iparág persze, ahol jóval magasabb volt, a szesziparban például 79%, a dohányiparban 74%, az édesiparban majdnem 96%. Voltak védett területek, a sütőiparba például egyáltalán nem engedtünk be külföldi befektetőt. A konzerv -, baromfi -, hús -, és tejiparban is alacsony volt az arány. A malomiparban is csak 5% volt. Azt gondoltuk, hogy a magyar stratégiai ágazatokban jobb, ha döntően magyar tulajdon valósul meg. A növényiolaj-gyártásban végül 98% lett, ami politikai vihart is okozott.

Mi történt?

A növényiolaj-feldolgozó vállalatok trösztként működtek. A kérdés itt az volt, hogy egyben privatizáljuk-e az iparágat, vagy külön egységenként. A politikai pikantéria az volt, hogy a minisztérium mindenáron decentralizálni akart, az én feladatom volt, hogy szétszedjük és önállóan értékesítsük a nyíregyházi mosószergyárat, a rákospalotai Rama margaringyárat és a martfűi olajfinomítót, ezek voltak az igazán fontos elemei a növényiolaj-iparnak. De az államkassza üres volt, így egyben adták el az ipart, roppant magas áron: szükség volt ugyanis az azonnali privatizációs bevételre. Körülbelül 1998-ra fejeződött be az élelmiszeripar privatizációja, ekkor már 63 százalékos volt a külföldi tőke részaránya. A külföldi, mintegy 8 milliárd dollárra rúgó befektetésnek is köszönhető, hogy az ezredfordulóra a magyar élelmiszeripar Közép-Európa legversenyképesebb élelmiszeriparával bírt.  

2010 óta a folyamatos protekcionista gazdaságpolitika nehezíti meg a külföldi befektetők és láncok dolgát: a büntetőadók, a plázastop, a vasárnapi boltzár mind a külföldi láncokra vonatkozott. Ugyanakkor a hazai élelmiszeripart stratégiai ágazattá nyilvánították. 

A magyar élelmiszeripar az európai uniós csatlakozásig kényelmes pozícióban volt, vámok védték, kvázi nem volt versenytársa. 2003-ban a teljes magyar élelmiszer-kereskedelmi forgalom 92%-a hazai élelmiszer volt, mindössze 8% volt az import. 2004-től ezek a vámok megszűntek, és egyszeriben kiderült, hogy a magyar élelmiszeripar versenyképességével komoly gondok vannak, 2004–2006 között 600 milliárd forintos piacot veszített. A külföldi élelmiszerek részaránya 8%-ról 2010-re felkúszott 31%-ra. Ez a szám körülbelül ma is áll. Ez hatalmas változást jelentett, piachódítás történt, és ezt a csődök sorozata jellemezte.

Az Orbán-kormány mind a mai napig próbálja a hazai élelmiszeripart mesterséges módon helyzetbe hozni és a kereskedelmi láncoknak előírni, hogy 80% hazai árut tartsanak, 20% lehet csak import. Ezt soha nem sikerült betartani. A plázastop és a vasárnapi boltzár után jöttek a büntetőadók, amik csak a külföldi láncokat érintették. Ám látható, hogy a hatékonyságuk mérföldekkel jobb: a hazai láncok gyakorlatilag kiszorulnak a piacról. Az ársapka totálisan átrendezte a piaci pozíciókat a diszkontok javára, amihez még a marketingbe sem kellett nekik különösebben befektetni. Az ársapka meghosszabbítása ezt még jobban fogja erősíteni. A falvak üzleteinek a forgalma pedig hatalmas mértékben visszaesett azóta, hogy a diszkontláncok minden nagyobb kisvárosban megjelentek. Minél tovább tart az ársapka, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a klasszikus magyar falusi vegyesbolt megszűnik: ez történik most. A kormányzati akarat, hogy a kiskereskedelemből szorítsuk ki a külföldi láncokat – ha valami, akkor ez totális kudarc.      

Mindeközben az élelmiszer-infláció és az energiaárak a fogyasztókat sem kímélik.  
Az élelmiszerek ára minden szempontból elérte a nyugati szintet. Idén márciusban az élelmiszer-inflációs index továbbra nőtt 1,5 százalékkal. Az élelmiszer-kereskedelem volumene 10 százalékkal csökkent, és szükségszerű, hogy a volumenindex tovább csökkenjen. Emiatt hosszabbították meg az ársapkát. 2023 új helyzetet és fordulópontot jelent, a vásárlóerő zsugorodása reálértékben óriási. Ha a kiskereskedelmi bevételek reálértékben tovább csökkennek, akkor az áfabevételek is tovább fognak apadni. A kereskedelem erre úgy reagál, hogy alapvető élelmiszereket olcsóbban importál.

Store Insider 2023/május