Ötvenéves koráig csak nagyon távoli kapcsolatban állt a borokkal…
Közgazdász voltam több mint két évtizedig. Külkereskedőként dolgoztam Franciaországban és Olaszországban, így – bár hivatalból nem volt közöm a borokhoz – már akkoriban kóstolhattam jobb fajtákat. Jó iskola volt megízlelni ezeket a finom borokat, amikor itthon még leginkább a csemege fehér, a Kocsis Irma és társai, a gazdagabbak számára a cukrozott szürkebarát és a savas egri bikavér jelentette a „bort”. A rendszerváltás előtt alapítottunk egy állami külkereskedelmi joggal rendelkező élelmiszeripari kereskedelmi céget Hungavis Rt. néven, amelynek én voltam az alapító-ügyvezetője. Bő tíz évet töltöttem ennél a nagyon jól működő, becsületes cégnél, miközben az országban megtörtént az élelmiszeripar, elsősorban a baromfiipar összeomlása. A cégre a kilencvenes évek közepén már nagyon fenték a fogukat a konkurensek, és 1997-re eljutottunk oda, hogy eladtuk egy bankok által támogatott konzorciumnak. Én akkor voltam ötvenéves, és nem is nagyon bántam, hogy nem kell abban a közegben töltenem a hátralevő életemet.

Hogyan zajlott a gyökeres fordulat?
1997 nyarán még nem terveztem különösebben a jövőt, gondoltam, milyen jó lesz, ha egyszer lesz szabadidőm, elolvashatom az összes könyvet, amire addig nem volt időm, színházba, koncertre járhatok, és lesz némi pénzem is a cég eladásából. Egy-két hónapig bírtam, aztán úgy éreztem, szétesik az életem, ha nem csinálok valamit, ezért gondoltam, tanulok valami újat: beiratkoztam a közgázon egy posztgraduális képzésre, az ingatlan szakra, bár nem érdekelt különösebben mint szakma. Levizsgáztam az első félévből, és hogy ráhangolódjak a területre, ingatlanhirdetéseket böngésztem. Ekkor megláttam egy hirdetést: negyven méter hosszú balatoni borpince présházzal eladó. Valamikor ’98 telén a feleségemmel lejöttünk ide, és egy szép, romos épületet találtunk, elhanyagolt szőlőkkel, csipkebogyóval meg mandulahusángokkal. A tornác az oszlopokkal megvolt, de tető nélkül. Egy szál negyvenes izzó világított a hatalmas pincében, és egy képtelen ötlettől vezérelve mire feljöttünk a lépcsőn, eldöntöttük: megvesszük és felújítjuk. Mivel egy pinceépületben igazából borászatnak kell működnie, hát azt csinálunk belőle ismét.

Volt némi fogalma a borászatról mint szakmáról? Melyek voltak az első lépések?
A borászatról, szőlőtermesztésről semmit nem tudtam azonkívül, hogy kóstoltam jó borokat. Úgy kezdtem építkezni, mint minden más üzletnél: olyan embereket vettem fel, akik értenek hozzá. Szerencsénk volt, 1999-ben az első két tétel, amely a pincébe bekerült, egy chardonnay és egy sauvignon blanc volt. Feldolgoztuk – szó szerint –, ahogy a tankönyvben meg van írva, és egy év múlva elküldtük a VinAgorára. Az egyik arany-, a másik ezüstérmes lett, hátradőltünk: most már mindent tudunk a szakmáról, ennél feljebb nincsen. Amit termeltünk – a tizedét a mainak –, könnyen eladtuk, de az induló hatalmas beruházás után még mindig pumpáltuk a pincészetbe a pénzt. Aztán jöttek a „leckék”: a 2000-es másfajta évjárat volt, a nagy kánikulában kiégtek a savak, egyáltalán nem hasonlított arra, amit az előző évben csináltunk. A 2001-es nagyon nehéz, esős, szőlőrohasztó év volt, túl savas lett a bor, és rádöbbentünk arra is, hogy nem sokat tudunk a szakmáról. Nagyon nem rontottuk el, mert egy technológiailag jó pincében el lehetett készíteni tisztességes borokat, de ezek már nem az aranyérmes nagy borok voltak. 2002 zseniális év volt, sajnos mi még korántsem voltunk zseniálisak, fogalmunk sem volt a borokról, az évjárati specifikumokról, de már elkezdtük járni a világot. Burgundiában voltunk, rájöttünk, hogy a világ nagy borai még mindig nem Magyarországon vannak. 2002 után a piac is kezdte felfedezni, hogy Csopak egyike a magyar, az európai és a világ nagy termőhelyeinek, és a mi dolgunk, hogy ezt a termőhelyi kiválóságot a borainkban felmutassuk. A pincénk nem alkalmas 18-20 hektárnyinál több szőlő feldolgozására, nem versenyezhetünk 5000 hektáros ausztrál birtokok zseniálisan feldolgozott, technológiailag tökéletes chardonnay-jaival. Sem árban, sem másban nem vagyunk versenyképesek, ha nincs saját karakterünk – amit szerencsére a termőhelyünk tud nyújtani –, akkor a világ nem kíváncsi ránk.
 
Mi volt a következő lépcsőfok?
2006 volt az első évjárat, amikor elkezdtünk dűlőválogatásokat készíteni, azzal a szándékkal, hogy a boraink elsősorban a termőhelyről szóljanak, ne egy fajtáról. Azóta voltak jó évjáratok, rosszabbak, nagyjából megtaláltuk a nagyságrendünket. Rájöttünk arra is, hogy ezeknek a boroknak az értékesítése másfajta marketingtudást igényel, mint amit én hoztam az előéletemből. A minőségi borfogyasztó olyat akar, amit maga fedez fel, és azután eldönti, a magáénak érzi-e vagy sem. Erre az életérzésre, ezekre a fogyasztókra kellett rátalálnunk. Ezért épült az út mentén a vinotéka, és ezért húztuk fel öt évvel ezelőtt a bizonyos értelemben szintén iskolateremtő borteraszt. Ez nem étterem, elsősorban a borról szól, a borhoz nagyon illő, nem fűszeres, nem a bort agyonverő hidegtálakkal dolgozunk, profi kollégákkal, akik tudnak a borról beszélni, értik nemcsak a mieinket, de a világ borait is.

Csopakon újnak számító fajták telepítésébe is belekezdtek?
Amit nem lehet rövid idő alatt tökéletesen megtanulni, amihez nem tíz-húsz év kell, hanem ötven-hatvan, az a szőlők rekonstrukciója, a szőlőfajták, a megfelelő klónok felismerése, telepítése.  A szőlőtelepítésben elkövettünk hibákat, és ha a szőlőtelepítésben az ember rosszul dönt, az 30-40 évre szól, hiába bántam meg, az most 30 évig ott van, terem, nemcsak nekem, de még a gyerekeimnek is ki kell tudni hozniuk belőle a maximumot, és utána tudniuk kell, hogy mit tesznek a helyére. Az egész magyar szőlészet/borászat nagy lemaradása, hogy jelenleg még nem tudjuk a tökéletes fajtát, az ideális klónokat a helyükre rakni. Az „átkosban” az akkori kiváló szőlőnemesítők feladata az volt, hogy a szovjet és az NDK piacra bőtermő, sok cukrot termelő, a minőség szempontjából majdnem közömbös, alkohol-egyenértéket termeljenek, és ezt jól csinálták, a mai napig ezekkel a klónokkal dolgozunk. Egy következő generáció feladata lesz változtatni ezen, ehhez tudományos intézetek kellenek, ezeket viszont a mai napig nem állították át erre a munkára. Bízunk benne, hogy öt-tíz év alatt ez is megtörténik, és húsz-harminc év múlva meglesznek azok a klónok, amelyekkel ezeket az ültetvényeket le lehet majd váltani. Ezzel megint egy óriási lépést tehet előre az egész magyar borászat, és végre nem nekünk kell olyan feladatokat megoldanunk, amelyekre mi mezei borászatok, tudományos háttér, kutatóbázis nélkül, házilagos módszerekkel nem vagyunk alkalmasak.

Hogyan alakították ki a Jásdi pincészet borkínálatát?
Az első szőlőink telepítésénél rá kellett jönnünk, hogy van olyan fajta, amely nem feltétlenül ide való. Az olaszrizling olyan hagyomány volt, amelyről mindenki megpróbált lebeszélni azzal, hogy érdektelen, van belőle elég. Telepítettünk helyette szürkebarátot, cserszegit, cabernet-t – még azt sem mondom, hogy mindegyiket megbántuk. Amikor ide kerültünk, az olaszrizling az egész országban kocsmabornak számított. Az első évben chardonnay-val és sauvignon blanc-nal villogtunk, a burgundiai túra után kezdtünk el foglalkozni azzal, hogy melyik szőlőfajta tudja a legtöbbet mondani a termőhelyről. Akkor kezdtünk párhuzamosan feldolgozni hasonló technológiával olaszrizlinget és chardonnay-t, és kezdtünk rájönni arra, hogy a spontán erjesztett olaszrizling erről a termőhelyről sokkal többet tud. Kialakult a palettánk legteteje. A közepe – mert alját nem szeretnénk termelni – az úgynevezett faluborok, amelyek nem dűlőspecifikusak, hanem Csopak egész területéről származnak, és közelebb vannak az úgynevezett modern technológiákhoz. Ezeket acéltartályban, hidegen erjesztjük, nem spontán, hanem fajélesztővel dolgozzuk fel, de bennük is felismerhető a csopaki karakter. Mindegyiknél az a fő szempont nálunk, hogy a termőhelyi jellegzetességeket ne írja felül semmi, illetve egy dűlőválogatásnál egy dűlő karakterét fel lehessen ismerni – mert a Jásdi boroknak elsősorban ezekről kell szólniuk.

A borágazat egyik nagy problémája a fokozatosan csökkenő szőlőterület.
Óriási gond, hogy a szőlőterületek országszerte brutális mértékben zsugorodnak. A borászat divatos szakma lett az elmúlt húsz évben, szívesen dicsekszenek vele a politikusok, miniszterek, maguk a borászok is, de azt azért ne feledjük, hogy a rendszerváltáskor az országban százhúszezer hektár szőlő volt, az EU-csatlakozás idejére ez már kilencvenezerre apadt, jelenleg pedig hatvanezer hektárról beszélünk, és ebből tavaly csak negyvenezerről adtak le szüreti jelentést. Ez egy pici és zsugorodó szakma, ráadásul ebből a negyvenezer hektárból kevés a minőségi pincészetekhez tartozó. Ha most felsorolnánk a száz „top” borász nevét, akkor az nem tenné ki a magyar szőlőterület öt százalékát sem, és ez az igen kis hányad jelenti a magyar minőségi borászatot. Az összes többi gyengébb minőséget előállító vagy tömegpiacra termelő, esetenként a szakmával tudatosan visszaélő, olykor több százezer hektót termelő vállalkozó, aki talán önmagában nagyobb területet birtokol, mint az egész magyar minőségi borászat. Problémát jelent az is, hogy a szőlőterületeken belül az új telepítések sokkal inkább kapcsolódnak a tömegtermeléshez, mint a minőséghez. Magyarországon a legfontosabb fehér fajta száz éven keresztül az olaszrizling volt, három éve a bianca szőlő lett a legnépszerűbb. Ennek a fajtának nagy előnye, hogy bőtermő, többé-kevésbé rezisztens, a homokon csak le kell szúrni és megterem. Még egy nagy előnye van: fel lehet rá venni az uniós támogatást – és mindez azt jelzi, hogy a fő irány ma korántsem a minőség.

Homo politicusnak tartják önt, aki nem rejti véka alá a véleményét, kiáll szűkebb/tágabb környezete érdekeiért…
Direkt módon soha nem politizáltam, gazdasági szakemberként egy idő után rájöttem, hogy ami nekünk gazdaságilag – nem csak a saját üzletünk szempontjából – hosszú távon fontos, azért ki kell állni, mert különben, ha én nem, senki sem képviseli az érdekeinket. Így kerültem egykor a Magyar Kereskedelmi Kamara Közös Piaccal foglalkozó tagozatának az élére, mert nem volt senki, aki ehhez a területhez értett. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy kezdenek „bedarálni” a különféle érdekképviseletek, és amikor a gazdasági kamara elnökének akartak megválasztani, gyorsan visszaléptem kettőt, majd két-három év múlva teljesen visszavonultam a közéleti szerepvállalástól. Ezután átkerültem a borászatba, és két-három év múlva rájöttem, hogy nincs senki, aki a mi, a Pannon Bormíves Céhben tömörülők érdekekeit képviselné. El kellett vállalnom. Aztán kiderült, hogy nincs senki, aki az EU-ban képviselni tudná a magyar borászok érdekeit. Amikor az akkori miniszter a csatlakozás során elkezdett badarságokat beszélni arról, hogy nekünk kikkel kell azonos platformra helyezkednünk a brüsszeli tárgyalásokon, világossá vált, hogy azt sem veszi észre, hogy pontosan az ellenséggel akar összefogni. Akkor egy európai borász érdekképviseletben, a Családi Borászatok Szervezetének elnökségében kellett Magyarországot képviselnem. Persze, amint lehet, az ember visszavonul, mert rengeteg energiát emésztenek fel ezek az ügyek, de voltak időszakok, amikor nem vállalkozott ezekre senki, ezért azt gondoltam, ha én nem állok bele, akkor sérülnek az érdekeink, úgyhogy felvállaltam. Nem mindig jártam sikerrel, általában nem sikerült megváltani a világot, de legalább megpróbáltam, és néha sikereket is értem el. Az ember előbb-utóbb rájön, hogy önmagában keveset ér, de ha jókor kezd el balhézni, és megfelelő szövetségeseket talál, akkor egy-egy vízbe bedobott kavics is érezhető hullámokat vethet. Be kell látni, hogy a nagy történéseket nem tudjuk irányítani, de időnként ki tudunk provokálni eseményeket – én ennyiben vagyok homo politicus.

Jelenleg aktívan fellép a Balaton-parti szőlők drasztikus zsugorodása ellen…
Igen, most a balatoni szőlőkkel kapcsolatban próbálok fellépni a törvénysértések ellen. Ezeket a területeket szép lassan beépítgetik, hiszen a legjobb kilátás mindig a szőlőből van, és lassan úgy rombolják le az örökségünket, hogy észre sem vesszük. A Balaton zsugorodik, és valakinek emiatt fel kell emelnie a szavát. Akik most akarnak építkezni illegálisan a szőlőjükbe, azok mind utálnak, akik pedig már befejezték, azok az ügy mellé állnak, és elkezdik védeni a Balatont a szomszédjuk ellen. Nagyon komoly harc folyik, a pénz az ingatlanban van, egy szőlőterületért, ami szőlőként nem ér csak tízmillió forintot, építési területként a négyszeresét is megadják. Át se minősítik őket, felépítenek rá valamit gazdasági épületként –, és máris ott a nyaraló. Össznépi szemhunyás folyik, „nincs itt semmi baj, ne hülyéskedj, mit balhézol” – intenek le lépten-nyomon. Pedig, ha egy régi római látná ma a tavat, azt mondaná, nyomorúságos kis lavór, hiszen az elmúlt évszázadok alatt az egykori vízmennyiség fele eltűnt belőle. Régen azt tanultuk, hogy két milliárd ember él a földön, most hét és félmilliárdan vagyunk. Amikor először Rómában jártam, a Sixtus-kápolnában, az ember három órán keresztül bámulhatta az épület csodáit, most négy és fél órát kell sorban állni, és két perc alatt zavarják végig a termeken a látogatókat. Ilyenné vált mára a világ, de mindezek ellenére még el lehet és kell gondolkodnunk a jövőnkön.

Országszerte egyre többen panaszkodnak a munkaerőhiányra. Önöket – illetve  általában a balatoni régiót – is érinti ez a probléma?
Összesen tizenkét munkatársam van, tíz éve nincs nálunk mozgás, nem megy el tőlünk se szőlőmunkás, se bolti eladó. Hozzánk tizenhárom évvel ezelőtt verbőci emberek kerültek, a Tisza túloldaláról, egy színmagyar faluból. Olyan emberek, akik szívesen és jól csinálják a munkájukat, lehet rájuk számítani. Időközben mindannyian magyar állampolgárok lettek, itt is van állandó bejelentett lakhelyük, meg otthon is, mert nem akarnak végleg elszakadni Verbőctől. Őket folyamatosan foglalkoztatom, korrekt órabért kapnak, akkor is, ha a munkának átmenetileg nincs meg a forintban mérhető eredménye. Mindig lehet rájuk számítani, kampánymunkákban, amikor hajtást kell válogatni, ha szüret van, tavaly például napszámosok nélkül tudtunk szüretelni. Egyébként többé-kevésbé egy nagy családként működünk, a szüreti ebéd úgy néz ki, hogy Mari, a feleségem megfőz, egy tizenkét-tizennégy fős asztalt megterítünk, és együtt ebédelünk a munkatársakkal.
Ugyanakkor az idén nagy a sírás-rívás a Balaton körül, mondják, nincs munkaerő, elfogyott a szakember. Pedig csak egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk, hogy ha az ember valakivel dolgozik, és hosszú távon számít rá, akkor annak a munkatársnak itt kell megtalálnia az életcélját, hogy felépítse saját magát, el kell tudni tartania a családját, és annyi szabadidővel kell rendelkeznie, hogy a partnere ne hagyja ott, mert nem találkoznak a hétvégén – ennyi a titok. Itt a teraszon két kollégával dolgozunk, mindkettő vállalt már külföldön munkát, beszélnek két idegen nyelvet, mindkettő szakács és pincér is, és eszük ágában sincs elmenni se külföldre, se máshová. Itt azt csinálhatják, amit szeretnek, és közben nem kerülnek megalázó helyzetekbe. De a szőlészetek és a parti vendéglátóüzemek általában úgy gondolják, hogy inkább néhány hónapra felvesznek valakit, akit telente elküldenek Ausztriába, hüttébe mosogatni, mondván, visszajöhet jövő nyáron. Ettől a mentalitástól meg kell szabadulni, aki komoly embert akar, annak ki kell fizetnie, meg kell tartania, emberszámba kell vennie – ez nem olyan bonyolult dolog.

Hogyan jött a Csopaki Kódex ötlete, és mire nyújt garanciát ez a jelölés?
A borászat mindig is etikátlanságra hajlamos ágazat volt – ez jelenleg sincs másként. A csiger és a lőre nem mai szavak, már vagy száz éve mindig készítettek borokat seprőből, abból lett a csiger, azt kapták a béresek, de szalmatörekből is készít „bort”, aki eléggé elvetemült. A bor bizalmi termék, előfordul, hogy 350 forint egy liter, de akkor ne legyünk kíváncsiak arra, mi van benne. Ezzel szemben létrehozhatunk komoly minőségbiztosítási rendszereket is, amelyeket tisztességen be is tartunk. Amikor Csopakra kerültem, egy-két kis pincét leszámítva a faluban egyedül voltam borász. Aztán szép lassan felépült néhány pincészet, amelyek partnerek lettek abban, hogy korrekt minőségbiztosítási rendszer segítségével Csopakot valamilyen módon kiemeljük a hazai mezőnyből. Hasonló minőségbiztosítási rendszerek rendelkezésre állnak, például az ember bármikor előhúzhatja a fiókból a Wachaui Kódexet. Tudjuk, hogyan emelkedett ki Wachau 25 évvel ezelőtt, egy óriási borbotrány után az osztrák mocsárból. A Wachaui Kódex azzal, hogy komolyan vették, betartották és betartatták, 15 év alatt a wachauit és az osztrák fehérborokat a világpiacon a legdrágábban értékesített palackos borok közé emelte. Négy-öt évvel ezelőtt a Szent Donát-os Kovács Tamással – aki rengeteg munkát fektetett ebbe – összeraktuk a Csopaki Kódexet. Viszonylag könnyű helyzetben voltunk, mert Csopakon elfogyott a szőlő, alig vagyunk néhányan, mindössze hat-nyolc embert kellett összefognunk, ami nem olyan óriási feladat, mint például egy egri minőségbiztosítási rendszer működtetése, ahol háromszáz embert kellene a dolgokról meggyőzni, köztük olyanokat, akik általában meggyőzhetetlenek. A Csopaki Kódexben szabályoztuk a szőlőben végzett munkát, a felhasználható anyagokat, növényvédő, rovar- és gyomirtó szereket, valamint a műtrágyákat kizáró feltételrendszert. A kódex előírja, milyen természetű anyagok használata megengedett, tiltja a csopaki jelleget eltérítő adalékok, élesztők használatát és az olyan módszerek alkalmazását, amelyek besűrítik a bort. A korlátozások között vannak olyanok, amelyek az európai, illetve hazai borversenyek kiírásai alapján megengedettek, de a Csopaki Kódexben ennek ellenére kizártuk ezeket. Az a bor, amely a Csopaki Kódex előírásait betartva készül, és az érzékszervi bírálaton is megfelel, viselheti a Csopaki Kódex védjegyet. A dűlőmegjelölés nélküli borok ezüst, a dűlősek arany besorolást kapnak.

Más, hazai borvidékeken is működik hasonló szabályozás?
Működik, de nehézkesen, ugyanis mindig kilépnek belőle. Amikor létrehoznak egy ilyen nagy rendszert, a legalsó a leggyengébb láncszem, az határozza meg a rendszer színvonalát. Sok helyen tapasztalható a „nem lehet, hogy az én szőlőm ne kerüljön bele, akármilyen fajta, akármennyit termelek egy hektáron és akármilyen rohadt” és a „nehogy már ne csinálhassak bikavért, amikor én vagyok a legnagyobb az országban” mentalitás. Előfordul, hogy ha mégsem kerül be a jelölés alá az illető, borítja az egész rendszert, ehhez mindig talál maga mellé társakat, és akadnak olyan nagyüzemek is, amelyek ezeket a termelőket még csoportba is szervezik. Ezt Csopakon könnyű volt elkerülni, de belátom, sokkal nehezebb ez egy nagy borvidéken, ahol meghatározó szerepet játszik a nagy felvásárló.

Többszöri jelölés után 2017-ben a borászszakma önnek ítélte a Borászok Borásza megtisztelő címet...
Egy ember munkáját, tevékenységét nem egy díj minősíti, csupán visszaigazolást jelent, amellyel nem egy-egy bort vagy egy-egy év munkáját ismerik el. A valódi teljesítményt elismerő, igazi díjjal nem egy tűzijátékot ismernek el – kivéve persze, ha az ember tűzijáték-készítő. A tíz korábbi Borászok Borászával és a választásban részt vevő további ötven borásszal ismerjük egymást, munkásságuk, boraik, személyiségük garanciát jelent, számomra különösen fontos a véleményük – vagyis nagyon örültem, hogy rám esett a választásuk. A „felhajtás”, a Boscolo, a jelen lévő miniszterek, nagykövetek még emelték az esemény fényét, de elsősorban a kollégáktól hatódtam meg. Rókusfalvi Pali, aki elindította ezt a kezdeményezést, ráadásul a ceremónia és a díj marketingjét is kiválóan megcsinálta, ami nagyon fontos egy ilyen eseménynél.

Mit gondol, minek köszönheti az elismerést?
Annak, hogy van hatvan barátom. Velem egy ivásúak, sok mindenben hasonlóan gondolkodnak. Ez nem egy színjáték, amelyben elvtelenül ítélünk oda egymásnak díjakat, hanem tudjuk, mivel foglalkozik a másik, értékeljük a munkáját, hosszú évek óta összejárunk, kóstoljuk egymás borait, ugyanazokban a dolgokban veszünk részt, a boron kívül is nagyon sok mindenről hasonlóan gondolkodunk.

Milyen fajtájúak „élete borai”, jelentett-e az ön számára villámcsapásszerű élményt egy-egy bor?
Több „villámcsapás” ért, voltak ezek között nagy mádi borok, furmintok, olaszrizlingek, vörösben sokkal inkább a burgundi típusú, pinot noir alapú borokat kedvelem. Általában a könnyedebb, összetettebb, elegánsabb borok közelebb állnak hozzám, mint a vaskos, fejnehéz, alkoholos borok, inkább azokban találom meg a szépséget, és Magyarországon vannak olyan borvidékek, amelyek ezek készítésére nagyon alkalmasak.

Mivel tölti legszívesebben a szabadidejét?
Az jó, hogy az ember maga osztja be az idejét. Vannak időszakok, amikor jelen kell lennem, nem lehet „megúszni”. A természet ad szabadságot is néha, télen van egy-két hónap, amikor lelassul itt az élet. Most éppen túl vagyunk a csonkázáson, a permetezés után gyakorlatilag három hétig nem kell bemenni a szőlőbe, csak lesni az eget. Az embernek több az ideje, rengeteget olvasok, homo politicusként olykor leírom, amit gondolok arról, amit olvastam vagy éppen megéltem. Ezzel szerzek magamnak néhány ellenséget meg néhány barátot. Amúgy pedig jól érzem magam a bőrömben. Ha több szabadidőm lenne, nagyon rosszul érezném magam.


Fotó: Bleyer András