A finom, barna, vízhatlan bundás állatban Eurázsia legtermetesebb rágcsálóját tisztelhetjük. Ilyentájt nem téli álmot alusznak, ellenkezőleg, bizonyos értelemben most élik életük legjavát, ők most koncentrálnak a szaporodásra.

Egyedszámuk gereznájukért, húsukért, hódzacskók jóakarattal is büdös váladékáért vívott hajsza következtében az 1800-as években határozottan csökkenő tendenciát mutatott (rég tudni a hódpézsmáról: görcsoldó hatású; Kanadában meg modern világunkban is élnek vele alkoholos frissítő formájában). Ma a jogilag támogatott és főként kézzelfogható intézkedéseknek, visszatelepítő programoknak hála számuk növekvőben van. Ezek a legtöbbek ismerte tényadatok. Ám van, ami mostanra az elfeledettség homályába burkolózott.

Laktató hús, zamatos íz

Anno sokan kifejezetten szerették húsát. Zamatos ízéhez hozzátesz táplálkozási szokása, körülbelül 200 növényfajt eszik. Ide kell fűzni, fogyasztásának mély vallásosságból eredő okai is voltak: a keresztény katolikus vezetőség az 1400-as évek első évtizedében tartott zsinata alkalmával – téves következtetés, ismerethiány folytán; vélték: ha halat fogyaszt, maga is olyasfélévé lényegül – kihúzta a böjtökkor fogyaszthatatlanok listájáról a hódhúst. Vallásos böjti időszak több van, így e „hivatalos” döntés szentesített könnyítést jelentett a vallásos szigor betartása vonatkozásában.

Ezen a linken számos érvet találunk még szegény hódok megevése mellett.