A fenntarthatóbb élelmiszer-rendszerekkel foglalkozva egy idő után kialakul az emberben az az igény, hogy valahogy rendszerbe foglalja a szakirodalomban és az érintettek körében futó, keresztbe-kasul burjánzó érvrendszereket, írja blogján Szöllősi Réka élelmiszerpolitikai elemző. (A vele készült interjúnkat ITT olvashatják.)

Csak a problémában értünk egyet

Mint írja, nemrég rábukkant egy nagyon érdekes esszére, amelyet az Oxford-i Egyetem kutatója, Tara Garnett írt 2015-ben, amelyben kicsit utopisztikusan felvázolja azt, hogy a haszonállattartás és a húsevés jövőjével kapcsolatban jelenleg futó négy nagy irányzat megvalósításának hatásait továbbgondolva, konkrétan milyen lehet(ne akár) 2035-ben ez a négyféle „jövő”. (…)

A szöveg azzal a megállapítással nyit, hogy lassan külön iparággá növi ki magát a jövő élelmiszertermeléséről és fogyasztásáról szóló vita, a nemzetközi szakmai színtéren egymást érik a tanulmányok, tudományos rendezvények, „forradalmi” kötetek és elgondolások. Valójában azonban még mindig csak ott tartunk (és ez sajnos 2015 óta sem változott), hogy egyetértés legfeljebb abban van, hogy van egy összetett problémánk (egyre több embert kell ellátni, az élelmiszereket kisebb környezeti hatással és kisebb helyről előteremtve, mára kizsigerelt természeti erőforrásokból, úgy, hogy továbbra is sokan éheznek és egyre többen vannak elhízva), és ennek megoldására valamit tenni kell.

Haszonállattartás: eltérően megítélt előnyök és hátrányok

Abban széleskörű tudományos konszenzus mutatkozik, hogy a haszonállattartás használja fel véges mennyiségű erőforrásaink és mezőgazdasági területeink jelentős részét és a környezeti problémáink nagy részét is ez a tevékenység okozza, írja Szöllősi Réka. Ugyanakkor azt már sokan eltérően ítélik meg, hogy a  haszonállattartással járó hátrányok és előnyök mérlege milyen, hogy az előnyök valóban előnyök-e, és ennek alapján milyen megoldások szükségesek, kívánatosak, elkerülhetetlenek vagy lehetségesek. Vagyis a hússal kapcsolatos különféle meggyőződések, értékrendszerek alapján különféle diagnózisok születnek arról, hogy milyen problémák vannak és egyáltalán mi számít „jónak”.

Technológiai optimizmus

Tara Garnett szerint alapvetően három nagy sztori köré csoportosulnak az érvrendszerek és az érintettek.

Az első abból indul ki, hogy az emberiség létszáma növekszik, ezért az élelmiszerek (elsősorban a tej, hús, tojás és hal) iránti kereslet is nő. Még mindig 800 millió ember éhezik a bolygónkon, ezért a kihívás az, hogy a termelést fenntartható módon, tehát a környezeti károkat mérsékelve növelni kell. A hatékonyság ebben az elgondolásban kulcskérdés, konkrét mérőszámok segítségével ezért az agrár tudományok és az üzleti szemlélet ötvözésével hatékony, fenntarthatóbb termelési rendszereket kell kialakítani, vagyis fenntartható intenzifikációra van szükség. Ez a narratíva dominálja nagyjából az élelmiszer-ellátási lánc minden szereplőjének hitvallását és a politikai diskurzusokat is, hiszen beleillik a gazdasági növekedéssel kapcsolatos tágabb elképzelésekbe és alátámasztja azt a hitet, hogy az emberi találékonyságnak köszönhetően a növekedést le lehet választani a környezeti hatásokról. Ez a megközelítés szintén készpénznek veszi azt, hogy a választás felelőssége a fogyasztóé, ami a piac működésén keresztül valósul meg. A választás szabadságát nem szükséges jogszabályokkal és adóztatással befolyásolni. A technológiát kell fejlesztenünk, mert az emberi természet nem változik, vágyaink által vezérelt és az anyagi javak megszerzése által motivált lények vagyunk és leszünk. A gazdagok mindig is több erőforrás felhasználásával készült termékeket fogyasztottak, mint a szegények, és mivel az emberiség összességében folyamatosan gazdagodik, ebből az következik, hogy bárhogy is nem szeretnénk, nő a kereslet az erőforrás-intenzív termékek, például a hús iránt is. 

És ahol a kereslet és a jövedelem rendelkezésre áll, ott a kínálat is meg fog jelenni. Ezért van szükség a technológia segítségére, mert általa a keresletet környezeti szempontból kíméletesebb módszerekkel tudjuk majd kielégíteni. Sokan azt is kijelentik, hogy a kereslet csökkentésére irányuló erőfeszítések egyenesen károkat is okozhatnak, hiszen nehéz helyzetbe sodorhatják az élelmiszertermelési célú állattartásból élő emberek százmillióit és a húsfogyasztás csökkentésének propagálása súlyosbítaná a tápanyaghiányos táplálkozás okozta népegészségügyi problémákat. És ennek a „technológiai optimizmustól” fűtött narratívának logikus módon az is a része, hogy a high tech megoldásokért lelkesedők a mesterségesen előállított, sejttenyésztett húsok térnyerését is éltetik.

Fogyasztói felelősség

A második megközelítés a keresleti oldalra, vagyis a fogyasztók viselkedésére és annak kívánatos megváltoztatására koncentrál. Azt mondja, hogy az élelmiszerfogyasztási mintázataink mára katasztrofális mértékben erőforrás-intenzívek lettek, emiatt pedig kövérek és betegek vagyunk. Ezért meg kell változtatnunk őket. Ez a narratíva is az élelmiszerek előállításának környezeti hatásait mérő adatokra (életciklus elemzésekre) támaszkodik, de nem a termelés, hanem a fogyasztás oldalán látja célravezetőnek a beavatkozást, a fogyasztás csökkentésével. Ebben a gondolatmenetben a haszonállattartással összefüggő környezeti károk mellett előtérbe kerül az érző lényeket érő emberi kegyetlenség, vagyis az állatok kizsákmányolása. 

A hústermelés nem csak igazságtalan, hanem kevéssé hatékony is, hiszen jobban megéri közvetlenül emberi táplálék célját szolgáló növényeket termelni egy adott területen, mint közvetve először az állatok etetésére szolgáló takarmányt. A mezőgazdasági termelésre használt területek nagysága tovább nem növelhető, ugyanakkor az emberi populáció növekszik, a mezőgazdasági terményeknek mégis 40 %-át a haszonállatok etetésére fordítjuk, vagyis a szegények azért is éheznek, mert ekkora területet használunk a gazdagok élelmiszerének, a húsnak az előállítására. (…)

Számos irányzat létezik, függően attól, hogy milyen állati termék fogyasztásának csökkentését milyen arányban képzelik el. A legszélsőségesebb álláspontot nyilván a vegánok vallják, a „kevesebb hús” pozíciót pedig számtalan NGO és növekvő számú tudós vallja magáénak. Ebben a gondolatmenetben a technológia nem képes az általunk okozott problémákat megfelelően kezelni, sőt még tetézheti is azokat, illetve tovább ronthat az eleve kibillent hatalmi egyensúlyon.

Az elégtelen hozzáférés

A harmadik sztori nem a termelés és a kereslet, hanem a kibillent hatalmi egyensúly megbomlásának oldaláról közelíti meg a kérdést. Emiatt jött létre a hiány és a túlzott bőség kettős problémája mind az agrártermelésben, mind az egészségünkben. A megoldás ezért a hatalmi viszonyok helyreállítása lenne, újra kell gondolnunk és át kell alakítanunk az ellátási láncon belüli strukturális és a természeti környezettel fennálló kapcsolatokat. Az éhínség nem az elégtelen kínálat, hanem az elégtelen hozzáférési lehetőség miatt alakul ki. Az inkább környezetvédelmi felfogásban gyakran kerül elő a termelés relokalizációjának igénye, vagyis az, hogy több ember foglalkozzon életmódszerűen a természetközeli élelmiszertermeléssel. Az ökogazdálkodás, az agrárökológia és a permakultúra ebben a felfogásban nem „csak” termelési módszereket, hanem egy egész életszemléleletet tükröz. Mások a termelési eszközökhöz való igazságosabb hozzáférést, a szegények és a marginalizált csoportok felemelését követelik. A környezet megóvása nem cél, hanem sokkal inkább az emberek, csoportok, országok, intézmények közötti strukturális viszonyok egyensúlya helyreállításának kedvező következménye. 

Nem önmagában a haszonállattartással, hanem az ipari, intenzív tartási rendszerekkel van probléma, mert veszélyezteti a szegények megélhetését, az állatoknak szenvedést okoz és tönkreteszi a környezetet. A megfelelő módon és számban tartott, fenntartható állattenyésztés ugyanakkor része a fenntartható gazdálkodásnak és az emberi jóllét biztosításának, mert lehetővé teszi a tápanyagok körforgását, a másra nem használható földek hasznosítását, és az ember számára nem fogyasztható növények tápláló élelmiszerekké való átalakítását, amellett, hogy hozzájárul sokakk megélhetéséhez, kultúrájának és identitásának megőrzéséhez.

Tehát a haszonállattartás ebben a kontextusban egy természetesnek tekintett tevékenység, amely beágyazódik az agrárius eszményképbe, amelyben az ember a természettel harmóniában él. Vagyis az első két elképzeléssel szemben nem „vissza kell adni a természetnek” amit tönkretettünk, és a haszonállattartás problematikáját nem technológiai fejlesztésekkel vagy a fogyasztás csökkentésével kell megoldani.

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy a fentiek olvasása közben gondolatban besoroltam magamat és az általam ismert érintetteket is a fenti kategóriákba, merthogy az ember gondolkodása már csak ilyen. De ne felejtsük el, hogy a dolog bonyolultságát épp az adja, hogy ezek a megközelítések és érvrendszerek a legtöbbünk fejében keverednek. Viszont ebben a rendrakást el kell kezdeni ahhoz, hogy épkézláb megoldási javaslatok születhessenek.

A nyitókép illusztráció, forrás: Adobe Stock