Csepi Lajos szerint az élelmiszeripari magánosításkor a mezőgazdasági termelők azért nem jutottak meghatározó tulajdonhoz, mert nem volt megfelelő tőkéjük, technológiájuk, piacuk és szakértelmük.

Privatizációs szempontból a magyar cukorgyárak 1990-ben elindított magánosítása pozitív folyamat volt, mert a cukoripar akkori problémájára megoldást kínált azzal, hogy a várakozás szerint az új partner pótolja a piacokat, az elmaradt állami fejlesztési forrásokat, és ápolja a termelői kapcsolatokat – jelentette ki az MTI tudósítása szerint Csepi Lajos. Az 1990 tavaszán létrejött ÁVÜ az első időszakban nem tudta meghatározni a magánosítást, „mentette, ami menthető": a vállalati tanácsok már a vagyonügynökség létrejötte előtt előkészítették a szerződéseket, azokat tette az igazgatótanács (it) elé.

A 90-es évek elején „nem voltak normálisak a viszonyok”, a szocialista vállalatvezetők mindent megtettek azért, hogy megőrizhessék pozícióikat a magánosított cégekben. Az élelmiszeripar jelentős része csődhelyzetben volt, az állam pedig a munkahelyek megtartása érdekében kötött kompromisszumokat, vagy tanúsított megalkuvást. Az ÁVÜ működéséről szólva Csepi Lajos kifejtette: a szervezet a parlamenti erőviszonyokat tükröző it vezetése alatt tevékenykedett, a testületet tárca nélküli miniszterként Mádl Ferenc vezette, helyettese Martonyi János, korábbi privatizációs kormánybiztos volt.

A privatizáció célja a törvény szerint az volt, hogy a hazai termelővagyon hatékonyabban működjön, szabadpiaci versenyre épülő gazdasági rendszer, vállalati struktúra jöjjön létre - közölte a volt ÁVÜ-vezető. Hozzátette: a jogszabály azt is előírta, hogy az állami vagyont nyilvános pályázaton, versenyeztetéssel kell értékesíteni, a verseny feltételeit nem szabad korlátozni. Az elvárásoknak az ÁVÜ létrejötte után kellett megfelelni. 1990-re a 11 hazai cukorgyár közül 6 már meg is állapodott külföldi befektetőkkel a privatizáció fontosabb elemiről – szögezte le Csepi Lajos.

Szerinte az élelmiszeripar-privatizációjában a mezőgazdasági termelők azért nem jutottak meghatározó tulajdonhoz, mert nem feleltek meg a feltételeknek, nem tudtak megfelelő tőkét, piacot, termelési technológiát, szakértelmet biztosítani. Amikor 11-ből 6 cukorgyárat értékesítettek, és az ÁVÜ it érzékelte a feszültséget, úgy döntött, a fennmaradó 5 gyárat magyar termelői tulajdonosi körben tartja. Így azok az Első Magyar Cukor Rt.-be kerültek, amely végül 1-2 évig működött, majd pénzügyi-gazdasági problémák miatt végül csődbe ment.

Bártfai Béla, az ÁVÜ it volt tagja a bizottság előtt arra hívta fel a figyelmet: 20 évvel ez előtt más volt a jogszabályi háttér, más a közvélekedés és a parlamenti akarat is. Akkor a közvélekedés szerint a magánosítás volt a jövő, az állam pedig a legrosszabb tulajdonos. Az Országgyűlés törvényben és a vagyonpolitikai irányelvekben rögzítette a célokat. A vagyonügynökség ebben a közszellemben tette a dolgát – fogalmazott Bárfai Béla.

A képviselői felvetésekre reagálva Csepi Lajos még beszélt arról is, hogy az ÁVÜ-ben nem volt anyagi ösztönzés a privatizáció gyorsítására. Megismételte: a munkahelyek megőrzése volt a cél, ezért fogadott be az it olyan szerződéseket is, amelyekből az államnak nem volt bevétele.

Szerinte az ÁVÜ akkor jött létre, amikor kiderült, hogy a privatizációs folyamatnak vannak morális problémái, számos kézzel fogható szerződés már megszületett. Azért a modernebb gyárakat adták el előbb, mert amíg „futottak az események után”, gyakorlatilag a vállalati kezdeményezéseket tudták ellenőrizni, és a modernebb üzemek jelentkeztek először előkészített szerződésekkel. Az ÁVÜ a létrejöttét követően, a '90-es évek közepétől tudott kezdeményező szerepbe kerülni – jegyezte meg Csepi Lajos.