Arra az eredményre jutottam, hogy nehéz lenne eldönteni, hogy a kérdéses időszakban a magyar élelmiszergazdaság épült-e le jobban, vagy én. Független és objektív bíróként egy döntetlent tudok kihirdetni, amit talán egy célfotó sem tudna felülbírálni.

1992-ben még a legtöbbünk tele volt többé-kevésbé megalapozott, vagy teljesen megalapozatlan reményekkel. Sokan hittük, hogy a „szocialista tervgazdaság” sajátos politikai és adminisztratív béklyóitól megszabadulva, élelmiszergazdaságunk teljesítményének csak a csillagos ég szab határt és újfent a régió, de még inkább „a fél világ” elemózsiás kosara leszünk. Majd sokan, a piaci verseny első igazi kihívásaitól megrettenve, rohantak vissza az időben és kérték a „jóindulatú és mindentudó államtól” a tervezést, a gondos szabályozást és a jövedelmek igazságos elosztását. Sajnos nem találtuk meg a termékeny szabad verseny és az állami szabályozás optimális egyensúlyát és sok más ok mellett emiatt is olyan lejtőre kerültünk, melyről a hazai élelmiszeriparnak még mindig nem sikerült lekecmeregnie.

Ám az ember örökké tele reményekkel – különösen ezen a vidéken alapfeltétele ez a túlélésnek –, így bízzunk mindannyian abban, hogy az „Élelmiszer” következő húsz évfolyama olyan ágazati hírekkel lesz teli, amelyek szinte kizárólag a magyar élelmiszergazdaság felemelkedéséről szólnak. Nem mondom, hogy könnyű. Mármint, bízni ebben manapság.

Éder Tamás
ÉFOSZ elnök